Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy semmi közöm ehhez a naplóhoz. Nem így van. Sok közöm van hozzá. Egy nehéz időszak az életemben. Végül is rendeződtek később a dolgok. Hát igen. Az utolsó lapokat már nem én írtam, hanem az élet nevű nagy játék.

Be sem mutatkoztam. Elnézést! 16 éves fiú vagyok, a nevem Gábor. A családom, hmm, nos ők nincsenek. Van egy anyám, aki, amiben csak lehet, keresztbe tesz nekem, de nem is mesélek többet. Kezdem az elején. Onnan, amikor tartozhattam valahova.

1.

16 évesen jobbik esetben, iskolában töltöd az időd nagy részét. Én is így tettem. Szakmunkás akartam lenni. Nem mondom, hogy álmaim netovábbja lenne, de végül is jól kereshetek vele. Eleinte nem is tudtam mit is szeretnék kezdeni az életemmel, de később ez is kirajzolódott.

Haverjaim nem sok volt, nem ezek a nagy betűs legjobb barátok. Csak voltak, ha bulizni akartam. Másra nem is lettek volna jók. Éltem szürke iskolás napjaimat, míg nem egy napon találkoztam életem nagy szerelmével. Ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam, teljesen elvarázsolt. Egy problémám akadt csupán ezzel a tüneménnyel. Volt egy 95kg-os, két ajtós szekrény barátja. Mindenhova kísérgette a csajt, egy pillanatra sem engedte el, talán csak az órákon nem volt mellette. Láttam a lányon, hogy valami nincs rendben. Talán nem tud boldog lenni, talán csak túlzottan elkényeztették és meg szokta, hogy bármit megkaphat…

Valahogy a közelében akartam lenni, de sehogy sem ment. Egyik nap kitaláltam, hogy virágot küldök neki, de az iskola szemetesében kötött ki. A legrosszabb az volt, hogy a csaj maga dobta ki a szemem láttára. Haverjaim persze óva intettek tőle. Bajt hozz rád!- mondták, de én hajthatatlan voltam. Megfigyeltem minden apró mozdulatát. Három hét elteltével már tudtam hol, kikkel jár vásárolni, kivel beszélget a szünetekben, ha a pasija nincs mellette. Rögeszmémmé vált. Tetszett benne hogy elérhetetlen volt, hogy úgy őrizték, mintha egy porcelánbaba lenne. Akkor már tudtam, hogy így vagy úgy de megszerzem.

Ennek a lánynak a varázsa lebegte be a szobámat, a szívemet és később az egész életemet.

Egyik hétvégén elterveztem, hogy bulizni megyek, de folyamatosan a csaj közelében leszek.

El is indultam aznap este a közeli diszkóba, ahol már messziről észrevettem azt a szépséget. Csinos volt és beragyogta a táncparkettet, de az a krapek nem mozdult mellőle. Kétségbeestem, azt gondoltam ennyi volt. Feladom. Leültem az egyik bárszékre és elkezdtem inni. Persze egy férfi mást sem tud tenni ha szomorú, mit is vártam magamtól. Arra jutottam, úgy éjféltájban, hogy most már ideje abbahagynom az ivást és hazasétálni. El is akartam indulni, de a csaj épp akkor futott ki az ajtón, majdnem fellökött. Követtem. A lány csak rohant ki a parkolóba, aztán hirtelen leült a földre abban a falatnyi szoknyájában és sírt. Sajnáltam, közben persze azt is éreztem, hogy itt az alkalom megtudni ki is ő valójában.

Levettem a kabátomat és ráterítettem. Nem szólt semmit csak a könnyeit törölgette zsepkendőjévél. Próbáltam valamit mondani, minimum köszönni, de egy hang nem jött ki a torkomon. Gondoltam ezt már úgyis nagyon eltoltam, hát felsegítettem a lányt aztán sarkon fordultam. A lány viszont meg fogta a karomat és beszélni kezdett.

-Szia. Köszönöm a kabátodat és bocsánat hogy fellöktelek. Anita vagyok. És te? Hogy hívnak?

Most az jönne, hogy Gábor vagyok és imádlak, ehelyett persze még mindig nem tudtam egy értelmes szót sem kicsikarni magamból. Aztán mégis megszólaltam.

-Gábor. Gábornak hívnak.

Elég bénán hangzott azzal a lánnyal szemben, aki az életem értelme volt. Szélmalom harcnak tűnt ahogy arra gondoltam, hogy a barátja mindjárt megjelenik és én is egy szemetes alján végzem.

Anita! Milyen szép név. Azonnal beleégett a szívembe a neve. Most már tudom a nevét és beszélt hozzám.

A lány csak nézett rám, gondolom várta, hogy beszéljek hozzá. Nem tudom, hogy az alkohol miatt volt, vagy hogy akaraterőm nem hagyott cserben, de meghívtam magamhoz, a lakásomra. Nos nem az volt a válasz, amire én számítottam. Vártam hogy akkor most pofon vág és elmegy, de nem ez történt. Közölte hogy nagyon szívesen tart velem. Elindultunk a lakásba.

Eszembe nem jutott, hogy bármikor is feljönne hozzám, így elég nagy rendetlenség várta.

Egy ideig ácsorgott az ajtóban, de később már a kanapén keresett magának helyet. Én remegve próbáltam mellé ülni, amiből annyi sült ki, hogy egy hatalmasat estem, amikor a lábam beleakadt egy könyvkupacba. Anita nevetgélt rajta, a gyűrűjével játszogatott. Felajánlottam neki, hogy lefeküdhet az egyik szobában, ő el is fogadta. Így ismertem meg életem nagy szerelmét. Sokat köszönhetek neki. Később megérted miért.