3.

Épp az utolsó kanál salátát eszegettem, mikor csöngettek. Elsőre nem is érdekelt, úgy el voltam foglalva ezzel a varázsos vacsorával. A csöngetés viszont nem akart abbamaradni. Anyám meg is unta a szüntelen bongást a lakásban és rohant ajtót nyitni. A következő pillanatban már csak annyit láttam, hogy anyám elkapja Anitát. Megrémültem. Furcsamód anyám is ideges lett, már nem foglalkozott a György nevezetű élőlénnyel sem.

-Azonnal hívj egy mentőt Gabi! Siess már!

Amikor észhez tértem, felemeltem a telefont és tárcsáztam az ügyeletet. Nem tudtam, mit mondjak, még nem volt világos, ami történt. Elhadartam, hogy azonnal egy mentő kell, mert valaki rosszul lett, és már mentem is az ajtóhoz. Akkor láttam meg Anitát, ahogy eszméletlenül feküdt a padlónkon, anyám pedig zaklatottan kereste a kabátját és már ki is viharzott a lakásból.

Én csak álltam, meghűlt bennem a vér. Anita rosszul festett, mindenhol a testén kékes foltok, felszakadt a szája, a vér, patakokban ömlött az arcáról.

Felkaptam, és rohantam anyám után. Megjött a mentő, és pár perc múlva már az autóban ültünk és a kórház felé tartottunk. Eszünkbe sem jutott a vendégünk.

-Nem számít most semmi, csakhogy Anita jól legyen. Ugye jobban lesz?- kérdeztem a mentőst.

-A sérüléseiből ítélve valaki nagyon csúnyán megverhette. Tud valakit, aki tehetett ilyet vele?

Üveges tekintettel néztem anyámra majd Anitára. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, hiszen semmit nem fogtam fel abból, ami történt. Mélyen hallgattam és ráztam a fejem.

-Elnézést, de lehet, hogy én tudom ki lehetett ez. A fiam mesélte nemrég, hogy Anita előző partnere elég erőszakos ember. Lehet, hogy ő tette.

Beértünk közben a kórházba, Anitát elvitték, mi meg ültünk a váróban türelmesen. Ahogy teltek a percek egyre feszültebb lettem. Úgy határoztam Anita miatt bosszút kell állnom. Elrohantam.

Kabát nélkül az éjszaka hidegnek tűnt, de fűtött a vágy, hogy találkozzam azzal, aki ezt tette Anitával. Az utcák szinte kihaltak voltak, csak néhány részeg ember botorkált hazafelé. Az egyik sarkon sikerült megtalálnom azt a szórakozóhelyet, ahol jól ismerik azt, akit keresek.

A hely már dübörgött a zenétől. Beléptem és máris megláttam azt a szemetet. Volt nálam pár ezres így könnyen bejutottam. Leültem az egyik bárszékre, és vártam a legjobb alkalmat.

Ahogy nézelődtem, feltűnt hogy már egy másik lányt ölelget. Mérges lettem. Elindultam felé.

-Te szemét! Most megöllek!- kiabáltam, majd elkaptam a kabátja nyakát és teljes erőmből rugdosni, kezdtem.

Ő sem volt tétlen. A bordáim között hasogatott a fájdalom, de a kínnál sokkal erősebb volt az a gyűlölet, amit a szívemben éreztem.

Ütöttem, ahol értem, aztán elővettem a zsebemben lapuló bicskát. Ekkor már körülöttünk álltak. Hallottam, ahogy rá fogadnak, majd vitatkoznak, hogy mégis rám kellene.

-Szánalmas kutyák!- gondoltam magamban.

Ekkor már a társam is elővette a fegyverét és a levegőbe lőtt.

-A következő a szívedbe megy, ha nem hagyod abba!- kiáltotta.

A levegő meghűlt, de nem akartam feladni. Hirtelen szirénák hallatszódtak és a közönségünk is elpárolgott. Mi még mindig verekedtünk, a pisztolyt sikerült kivernem a kezéből, a terem másik végébe repült.

Amikor észhez tértem, mindketten véresek voltunk. Eltörtem az orrát, ő meg pár bordámat. Egy kattanást hallottam, és már egy rendőrautóban ültem. Egy barna hajú nő ült mellettem és épp a jogaimat ismertette. Nem bántam meg semmit, nem érdekelt semmi, csak Anita és a személyes bosszúm.

A nő bekísért egy cellába és közölte hogy mindjárt hívja az anyámat.

-Na még csak az hiányzik!- gondoltam. Szerencsémre akkor nem volt más a cellában. Sosem voltam letartóztatva, csak hallottam arról, hogy hogyan bánnak itt bent az újoncokkal.

Leültem a földre és karba tett kézzel vártam, mikor jön anyám értem.

Hirtelen belém hasított, hogy Anita a kórházban van még, és én meg itt ülök egy cella alján. Szégyelltem magam. Nem tudtam mást tenni, mint vártam.

Anyám egy órával később jelent meg a cellám előtt és mondta, csak mondta a szidalmait.

-Nézd fiam, megértem, hogy mérges voltál, de akkor sem segítesz azzal Anitán, hogy börtönbe kerülsz. Tudom, nálunk sincs minden rendben. Tudom jól, hogy figyelnem kellett volna rád, hogy anyaként megbuktam veled kapcsolatban. Sajnálom.

Néztem ki a fejemből. Számomra hihetetlen volt, hogy anyám ilyeneket mond, gondol, érez.

Valahogy feléledt bennem a remény, de már nem mertem bizakodni abban, hogy hosszútávon ez is meg is marad.

Anyám kabátot adott rám és taxit hívott. A kórházig nem is beszéltünk, majd közölte hogy haza kell mennie és már ott sem volt.

Rohantam Anitához. Amikor beléptem a szobájába az orvos épp kérdezgette.

-Hogy érzi magát? Fáj valamilye? El tudná mondani mi történt magával? Jelentenem kell a rendőrség felé, ha bántalmazta valaki!

A kérdések nem akartak abbamaradni. Végül is sikerült találnom néhány indokot, hogy miért is kellene pihennie Anitámnak.

-Drágám! Tudod, én találkoztam vele. Mérges voltam. Veszekedtünk. Elmondtam neki, hogy veled maradok. Aztán megütött és…

-Ne! Ne mondj semmit! Most pihenj, a többi várhat!- fojtottam belé a szót.

-De! Én…

-Figyelj! Itt leszek melletted. Ne félj! Most már nem engedlek el, vigyázok rád!

Néztem, ahogy ott fekszik, az infúzió lassan csöpögött. Az én szerelmem itt fekszik, és nem tudtam megakadályozni ezt a borzalmat.

Leültem az ágya mellé, és figyeltem, ahogy álomba merül. Később pedig én is elálmosodtam.

Amikor felébredtem már másnap reggel volt, valaki vázát hozott és virágokat rakott bele, majd kávé illatát éreztem, aztán megláttam anyámat.

-Jó reggelt! Fiam, beszélnünk kellene Anitáról, de először idd meg a kávédat.- mosolygott rám.

Természetellenes volt anyám arcán a mosoly, de most ez nem foglalkoztatott. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy Anitáról mit akar velem megbeszélni.