Aznap, amikor felébredtem a kórházban, azt hittem most már minden rendben lesz. Anita az én párom lesz, majd ápolgatom és vigyázok rá. Olyan szép volt, ahogy belegondoltam, hogy tíz évvel később Anita a kertben ülteti a virágokat, körülöttünk minden nyugodt, és akkor előszalad az én fiam és focizni hív. De a képzelgésem úgy ért véget, mint az utolsó csepp kávé, ami a torkomon gördült le.
Anyám még mindig előttem állt és türelmetlenül dobolt a lábával. Látszott rajta, hogy valamiért nagyon ideges.
-Jól vagy? Minden rendben? Mit akarsz mondani Anitáról? Hallgatlak!
Szinte sóvárogtam azért, hogy valami kellemes hírrel lepjen meg Anitával kapcsolatban.
-Mivel Anita megsérült, kórházba szállították, így alaposan kivizsgálták. Tudod te is, milyen szörnyen nézett ki, amikor hozzánk fordult segítségért.
Anyám arca, ha lehet még feszültebbé vált, és éreztem, hogy annál sokkal zaklatottabb, mint amit mutat.
-Mond már el végre!- fakadtam ki. Szinte őrjöngtem a tudatlanságtól.
-Kivizsgálták, és az orvos megállapította, hogy Anita egy hónapos terhes. A sérülései súlyosak voltak, de a babának nem esett baja. Most pedig azt akarom tudni, hogy hogyan képzelted ezt? Mégis mit gondoltál, amikor ilyen helyzetbe kerültél ezzel a lánnyal? Még gyerek vagy, és képtelen felelős döntéseket hozni. Kérlek, mondj valamit erre, mert felrobbanok!
Leforrázva álltam anyámmal szemben, a szemeim először kitágultak, utána már vörösen izzhattak, teljesen magamon kívül voltam. A hír földbe gyökereztetett.
-Az nem lehet! Én. Nekem fogalmam sem volt. De hogyan?- makogtam.
Anyám megvetően rám nézett, aztán ahogy jött, úgy el is ment.
Nem bírtam mozdulni. Képtelen voltam bármire is, de amire képes lettem volna az romba dönti a kórházat is.
Kétségbeestem, de ugyanakkor attól a perctől gyűlölni kezdtem Anitát.
Berohantam a szobájába és felrángattam az ágyról. Üvölteni akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon. Sírni kezdtem.
-Ez nem történhet meg! Mond, hogy nem igaz!- néztem kérdőn Anitára.
Nem tudom honnan tudta, mire gondolok, de azonnal sírni kezdett, és próbált hozzám érni. Egyik próbálkozását hárítottam el a másik után.
-Kérlek, szólalj meg!- vártam, hogy megszólaljon.
-Szóval tudod! Én mindent elkövettem, hogy ne derüljön ki, hogy valami baleset folytán elveszítsem, de nem ment. Már felelős vagyok valamiért. Én megpróbáltam…
-Mikor akartad ezt elmondani? Amikor már látni lehet, vagy el akartál hagyni és elköltözni? Mégis, hogy képzelted ezt?- üvöltöztem vele, ahogy a torkomon kifért, de legszívesebben az exét öltem volna meg. Miért is nem tettem meg, amikor lehetőségem volt rá.
-Kicsim! Én el akartam mondani, de akkor már túl késő volt. Kérlek, maradj velem!
-Ő az apja?- kérdeztem.
-Igen. Akkor az egyszer még meggyőzött, hogy mellette a helyem, és tudod sokat ittam. Sajnálom.
-Sajnálhatod is, mert most van vége a kapcsolatunknak. A kórházi számlát még kifizetem, de ennyi, nem több. Ne keress, ne merj beszélni anyámmal.
A szavak csak úgy ömlöttek a számból, a méreg és a kétségbeesés szavai voltak. Nem tudtam, mit tegyek, így a helyes utat választottam, mielőtt még megbocsátok neki. Végtére is csak megcsalt. Nem is egyszerűen becsapott, hanem még egy gyereket is a nyakamba varrt.
Mindenből elegem lett. Úgy döntöttem lezárom ezt a korszakot, és olyan valakit keresek, aki igazán szeret.
Kisétáltam a kórházból, és amikor az ajtó a hátam mögött becsapódott, az életem egy időszaka is lezárult.
Teltek a napok, a hónapok, és kezdtem beletörődni abba, hogy becsaptak. Az iskolában kezdtem felzárkózni a többi jeles tanulóhoz. Otthon is minden szépen haladt. Anyám végre főzött ebédet, vacsorát. Megismerkedett a barátaimmal. Minden annyira más lett, de hónapokkal Anita után is, még mindig éreztem, valahogy elvesztettem önmagam, ott maradt a négy fal között, a kórházban.
A lelki dolgok sosem foglalkoztattak igazán, de most valami megváltozott bennem. Érzékenyebb lettem. Aznap este is, amikor ültem Krisztina mellett egy házibuliban. A zene, mint annyiszor, most is dübörgött, de táncolni semmi kedvem nem volt. Hát üldögéltem és néztem a haverjaimat. Ők hívtak ide, mert segíteni akartak, kirángatni ebből a melankóliából.
-Hiányzik Anita!- sóhajtottam fel, teljesen megfeledkezve magamról.
-Hogy mi? Mit mondtál?- nézett rám vigyorogva Krisztina. Tudtam jól, hogy nem épp attól nevet rám, mert boldog. Anyagozott. Akkor már fél éve, hogy szedte. Amikor megismertem még csillogtak a szemei, boldognak tűnt. Mostanában azonban siralmasan nézett ki, de a barátom volt és nem hagyhattam magára. Segíteni próbáltam rajta, néhány hónap után feladtam. Végül is az ő élete. Nem szóltam semmit, tegye, amit akar.
Ha jobban belegondolok, nem is értem mit keresek itt. Az egyik sarokban két lány szenvedélyesen csókolózik, a másikban egy haverom ad egy tablettát egy csajnak, annak reményében, hogy majd ettől talán kedvesebb lesz vele.
Mit keresek itt?- hasított belém a felismerés, de tudtam, most itt akarok lenni. Nézni, ahogy egy részeg barátom épp a bokorban fetreng, mert a pia mellé bevett pár Exet is.
-Szívok egy kis friss levegőt. Nem jössz?- kérdezte Kriszta.
Bólintottam és kisétáltam vele az udvarra. Kint ugyanaz folyt, ami bent, csak épp sokkal önfeledtebben. Félmeztelen lányok szaladgáltak a medence körül, mások pedig a medencében játszadoztak egymással.
-Nézd! Ugye milyen boldog itt mindenki?- kérdezte.
-Nekem inkább úgy tűnik, hogy megtette a hatását a szer.
-Jaj, ne légy már ilyen! Tudod milyen érzés boldognak lenni? Olyan mintha szárnyalnál.- mondta.
-Mielőtt még megkérdeznéd. Kösz, de én nem akarok szárnyalni! Szóval ne akarj elkábítani. Én inkább lelépek. Nem jössz?
-Ne menj! Kérlek, maradj. Még olyan hosszú ez az éjjel. Gyere! Mutatok valamit!
Elkapta a karomat és csak vonszolt maga után. Elmentük a medence mellett, majd behúzott egy bokorba. Befogta a szemem, majd elfordított.
-Ugye milyen szép? Amikor itt vagyok, már nem akarok emberek között lenni, ide bújok.
Valóban szép volt a látvány. A bokor mögött le lehetett látni a városkára. Mostanra már apró fények égtek mindenfelé. Azt hiszem ezt látnia kell mindenkinek aki tudja értékelni a szépséget.
-Igen, gyönyörű. Kösz, hogy megmutattad.
Néhány percig csak álltam és néztem a látványt. Krisztára néztem. Régebben ő volt a legcsinosabb, és legelegánsabb lány az iskolában. Hirtelen rám mosolygott s ugyanazzal a mozdulattal hozzám hajolt és megcsókolt.
Az ajka olyan puha és lágy volt, hogy megborzongtam attól, amit érzek. Megszédültem. Simogatni kezdett, de nem bírtam ellenkezni. Átadtam magam annak a kábulatnak, amit Kriszta meztelen teste jelentett.
-Mondtam, hogy meg kell érezned a boldogságot! Ugye milyen csodálatos érzés?
-Mi? Miről beszélsz?- képtelen voltam összefüggően beszélni, de éreztem, hogy valami teljesen rabul ejt.
-Mit csináltál? Mi volt. Bele tettél.- elakadt a szavam, és már nem voltam képes irányítani magam. Valami bűvös érzés kerített hatalmába. Olyan volt amilyennek Kriszta elmondta, szárnyaltam.
Amikor magamhoz tértem meztelen voltam, Kriszta mellettem feküdt. A ruháim a földön, a bokron felakadva. A nap lassan emelkedett a látóhatáron. Összeszedtem a cuccaim és próbáltam csöndben eltűnni. Kriszta persze azonnal felébredt a neszezésre.
-Mit csinálsz?- kérdezte.
-Semmit, semmit. Aludj csak tovább. Mindjárt jövök.- magyarázkodtam.
Mondtam még pár szót, de azt már nem is hallhatta, mert visszafeküdt. Kimásztam a bokor mögül és kerestem a kijáratot. Az a látvány, ami az udvaron és a lakásban fogadott azt, amíg élek nem felejtem el. Négy haverom feküdt egy lánnyal a heverőn, a medence szélén fehérneműk és mindenféle ruha szétdobálva. A padlón szétgurult pezsgős üvegek, egy tálon porcsíkok, egy-két feltekert tízes.
Most már nagyon jól tudtam, hogy el akarok tűnni innen. Mindenből elegem lett, az éjszakából, a barátaimból, a segítőkészségükből.
Benyitottam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, és utána haza induljak, de amikor beléptem már nem akartam semmi mást csak otthon lenni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
